Nem, még maradnék

Élménybeszámoló a passaui cserekapcsolat során a német diákoknál töltött egy hétrõl

Már tavaly õsszel nálunk töltöttek egy hetet a passaui kapcsolat német cserediákjai. Már akkor is sok érdekes program volt, és persze örültünk, hogy nem kell mindig minden órára készülnünk. Azt azonban én még nem is sejtettem, hogy a nyári passaui hét ennyire jól fog telni, és eszembe sem jutott, hogy jobban fogok örülni az ottlétnek, mint egy hetet, anélkül, hogy tanulnom kellene.
A kinti egy hetet számomra már megelõzte egy kis német "élmény", hisz német keresztszüleim és unokáik látogatták meg családunkat két hétre. Valójában nem is volt sok kedvem Passauba menni, hisz annyira jól éreztem magam velük. A külföldi utazás pedig pont elvett volna egy hetet a velük töltött idõbõl, és még csak nem is az elején, vagy a végén, hanem pont a közepén. Szóval nem akartam menni. Jó volt nekem itthon. Nem is pakoltam, nem is készültem semmit. Az utolsó nap azonban már szüleim erõs késztetésére úgy döntöttem, hogy összepakolok, hogy másnap korán reggel elinduljak az egy hetes cserekapcsolatra.
Csütörtökön reggel 9-kor indultunk az iskola elõl, ahol ismerõseim és a már tavalyi egy hétrõl ismerõs arcok fogadtak, kísérõtanárként pedig Korbacsics Ildikó tanárnõ és Márkus Csaba tanár úr igyekezett minden utolsó kérdést megválaszolni, és egy kis rendet vinni az indulási procedúrába. Útközben még ketten szálltak fel a nem éppen nagynak mondható, körülbelül 25 férõhelyes "félbuszra", hogy õk is velünk utazzanak. Útközben a már szokásos buszos elfoglaltságok: beszélgetés, zenehallgatás, olvasás, ablakon kibámulás és természetesen az alvás. Az út igencsak hosszú volt, és sokszor már alig bírtunk magunkkal, annyira vártuk a következõ megállót, ahol végre kinyújtóztathatjuk lábainkat az órási esõ közepette. A városba való megérkezés után három határozatlan irányú - és idõnként furcsa megoldású - oda-vissza út után végül is megtaláltuk a helyes útirányt. Végül korábban érkeztünk mint kellett volna, így mintegy háromnegyed órát töltöttünk az egyik város széli benzinkútnál. Ez alatt mindenkinek volt ideje pihenni egyet, a lányoknak átugorni a szemközti üzletekhez "shoppingolni", vagy legalábbis nézelõdni és természetesen jutott idõ a nézelõdésre is. Miután megérkeztünk a találkahelyre, szépen lassan a fogadó diákok és családjaik is megérkeztek, hogy aztán mindenki hazamehessen és kipihenhesse magát.
Az én családom a Krenn família volt, cserediákom pedig Johannes, aki egy félrehallás után kapta Hannes és Hani vagy Honey nevét. A család Passau egyik külsõ városrészén, részben különálló részben összetartozó településen lakik. Olyan a hely, mint Veszprém-Kádárta, csak szebb. Valóban. A tõlünk nem messze folyó Duna, a hegyoldal, a folyó túloldalán lévõ dombság, az idõnként árnyékot adó a völgy fölött átívelõ autópálya, és a csendes nyugodt környék nagyszerû hellyé teszi a kis városrészt. A ház elõtt apró kerti tó, virágokkal és természetesen aranyhalakkal. Kicsit hátrébb fedett medence, mögötte virágágyással és apró zöldségeskerttel, üvegházzal. Hátrébb a nagy zöld területen még kupacban áll a nemrég kivágott fa összeaprított törzse, régi helyén pedig már frissen vetett fû. A kert végében pedig egy elkerített részen kecskék legelésznek, akik közül egynéhány boldogan hagyja magát megsimogatni. Szálláshelyemül a kétszintes épület alsó emeletének egy része szolgált, melyet máskor bérbe adnak. Elõdeim között két magyar hajós is szerepelt, akik hónapokon át laktak a gyönyörû ház alsó szintjén. Konyhám és szobám ablakából a Dunára a szemközti hegyre és a kis kerti tóra láttam, míg a háló mögött helyezkedett el a fürdõszoba. Az asztalra friss gyümölcsök apró kosárban, a hûtõben pedig joghurtok, csokoládék és különbözõ italok várták a fogyasztást. A következõ, felsõ szinten lakott a két fiú és a két szülõ. Németemnek - ahogy mi magyarok hívtuk a többiek cserediákját - ugyanis volt egy idõsebb testvére is, közel a húszas éveihez. Talán éppen ezért keveset találkoztam vele, hisz esténként bulizni járt, délelõtt pedig aludt. A lakás szépen berendezett, és tágas. A konyha és étkezõ itt is a folyóra nyílt, míg a fényes nappali a kertre. A vitrinekben az édesapa érmei, elismerései és kupái kaptak helyet, õ ugyanis határõrként, határrendõrként dolgozott, nyugdíjas éveiben pedig a rendõrségi lövészklubot vezeti. Az édesanyáról nem tudok többet írni, minthogy kedves és szeretõ anyuka, aki egész családja gondját viseli, és aki nagyszerû beszélgetõpartner. A család egyébként régebben járt már kis hazánkban, akkor is rendõrségi találkozóra és nyaralásra, amikor is Kalocsán és környékén töltöttek el rövidebb idõt. A ház megismerése és a kipakolás után már csak a rövid ajándékozás volt hátra, ahol mindenki kapott valami kis apróságot, hogy aztán esti "all in"-es kezdõk szerencséjét bemutatva általam nyert családi pókermérkõzés után mindenki kipihenje magát a holnapi napra.
A pénteki nap a város megismerésével és egy kis kikapcsolódással telt. Reggel még nem volt túl jó idõ, így a reggeli után a busz elé kisétálva beszéltük meg, hogy mi is az aznapi program. A buszút hosszú volt, mert a busz nem közvetlenül a belvárosba, hanem az apró kis utcákon végighaladva telt meg egyre jobban és jobban. Egyébként kényelmes busz volt, nagyjából a hasonló típus, mint a veszprémi piros buszok. A belvárosi téren leszállva aztán elsétáltunk az iskolaépületbe, mely a veszprémi várnegyedhez hasonlító öreg, ám annál szebb épületekkel megtûzdelt belvárosban, egy régi épületben kapott helyet. A kapu nagy és nehéz ajtó, mely leginkább egy várkapuhoz hasonlít, bent azonban már üvegajtó és modernebb kivitel fogadja az érkezõket. Az elsõ helyiség falán a magyarországi forradalom 50-edik évfordulójára készített rajzok és festmények lógtak, beljebb pedig a diákok nálunk töltött egy hetének fényképei, Katanics Sándor volt Igazgató Úr választási szórólapja, és sok-sok fénykép az ottani élményekrõl. Kicsit hátrébb pedig a miskolci cserekapcsolat képeit láthattuk. Az épület belsõ udvarán az igazgató rövid köszöntése után és az ajándékozás után mindenki ellátogatott egy órára, természetesen arra, mely "németjének" éppen volt. A csoport nagy része így egy franciaórát hallgathatott végig, ahol - a már meglévõk mellett - a szomszéd terem szinte összes székének felhasználás után is fennmaradó helyhiány következtében egy-két német tanuló a földre kényszerült. Mi más is lehetett volna egy franciatanárnõ elsõ kérdése, mint hogy a magyarok közül ki tanul franciát? Csak ketten. Bár kissé nehezünkre esett feltenni a kezünket. A tanárnõ úgy vélte, hogy minket is bevon a "játékos vetélkedõbe", mely egyénileg zajlott, ám nem jegyre. Elsõ feladatként hármasával kellett visszaszámolni, majd egy-két mondatban elmondani, mit csináltunk tegnap este. Ezután pedig különbözõ igeidõkben és személyekben kellett különbözõ szavakat mondani. A német részt leszámítva a többiek nem sokat értettek a dolgokból, és meg kell valljam, idõnként még én sem tudtam, hogy mit kellene csinálnom.
Az elsõ óra után következett a polgármesteri köszöntõ, a városháza csodás, termében, melyen régi festmények és freskók díszítették a falakat. A rövid fogadás és egy kis tízórai után nekivágtunk, hogy felfedezzük a belvárost. Ellátogattunk a csodás díszítésû dómba és rövid sétát tettünk az apró kis sétálóutcácskákban, hogy aztán a városháza elõl induló hajóra felszállva kívülrõl is megnézhessük a várost, és meghallgathassuk rövid történetét. A rövid távú, ám idõben annál többet kitevõ hajóút során nagyon sokat megtudtunk a településrõl, és ami nem elhanyagolható, sok említést hallottunk a magyar vonatkozásokról, a magyar történelmi részletekbõl. Ezen persze nem is kell csodálkozni, hisz Passaunak sok magyar vonatkozása van, és többek között itt nyugszik Gizella is, akinek a nyughelyéül szolgáló templomát is meglátogattuk. A falakon magyar nyelvû leírások - több kevesebb helyesírási hibával - ám mégis magyarul. Hátrébb pedig koszorúk és piros-fehér-zöld színû szalagok árulkodtak a Magyarország minden tájáról érkezõ zarándokokról. Ezután a csapat egy része még hazament ebédelni, azok pedig, akik messzebb laktak, egybõl az élményfürdõhöz mentek. Ez volt ugyanis a következõ program. Bár reggel még rossz idõ volt, a nap során egyre jobbra változott. A fürdõben nem voltak sokan, úgyhogy a kevés vendéget és úszót leszámítva szinte teljesen magunkének tudhattuk a helyet, ahol csúszdáztunk, hullámfürdõztünk, a nap végén pedig kihívtuk az osztály aznap röplabdamérkõzést játszott tanulóit egy barátságos meccsre, mely végül hol szabályokkal, hol azok nélkül, 15 emberrel egy térfélen több órás megkoronázása lett a délutánnak.
A hétvége a családi programoké volt, ahol mindenki egyénileg szervezett programokon vett részt. Mivel Hannes evez, így a szombatot egy városi versenyen töltöttem Danival közösen, ugyanis az õ diákja, Ferdinand is a csapat tagja volt. A versenyek folyamán a különbözõ (4 középiskola) diákjai mérték össze evezõtudásukat. A verseny egyik érdekessége az volt, hogy a folyó egyik oldalán evezõk még német vízen eveztek, míg a másik oldalon evezõk ausztriai vizeket szeltek. Végeredményben a fiúk csapata második helyezést ért el. Este pedig következet a közös mozizás, ahol megnéztük a Harry Potter legújabb filmen megjelent részét. A vasárnapot ismét Danival és Ferdinanddal töltöttük, amikoris a család ajándék hajójegyeivel lehajóztunk Ausztriába, leeresztettek minket a zsilipen, hogy aztán egy kis településen, Egerhaltszellen egy rövidet fürödjünk, majd ismét hazahajózzunk. Ám a hosszú hajóút ellenére nagy élmény volt, hisz a hajó is nagyon szép volt, és a Duna menti területek is nagyszerû látványt nyújtottak. A hajóútról pedig rögvest Ferdinandékhoz mentük, akik meghívták a többieket is egy közös grillezésre. Az a grillparti nagyon sokat segített abban, hogy jobban megismerjük egymást, összekovácsolódjunk… Röplabdázás, Brigi csodás hangja, mellyel magyar dalokat énekelt, miközben gitározott. Saci és Kriszti rájött, hogy mennyi mindenben hasonlítanak és persze ott volt a függõágy is, mely nagy közösségi helyként szolgált, és bár csak egy-két emberre tervezték, mégis többszörösét volt képes egyszerre megtartani.
A hétfõ ismét a szervezett programoké volt. Vonaton utaztunk Regensburgba, ahol a belvárosban megnéztük a dómot, majd a Kõhíd után szabad program következett. Ez volt az, amire legkevésbé számítottam. Nem is gondoltam volna, hogy több órányi szabadprogramunk lesz, és nagyon örültem, hogy ez lett a program. Szóval gondoltuk kihasználjuk a lehetõséget, és végiglátogatjuk a bizsuboltokat. Igen. A bizsuboltokat. Elõször csak a lányok mentek be, de mivel meleg volt az utcán és annyira nem izgalmas program egy üzlet elõtt állni, mi is bementünk a fiúkkal… Majd hogy az otthoni családtagoknak és barátoknak is találjunk valamit bementünk a többibe is. Végülis az ajándékhadjárat meghozta az eredményét - köszönet ezért Briginek és a lányoknak, akik sokat segítettek. Ezután leültünk egy kávézóba - illetve többe is, de lehet, hogy ez a történet most nem ide tartozik… - ahol megittunk egy jegeskávét, és még mindig volt másfél óránk a találkozóig… Visszasétáltunk a dómhoz, mindenki elfogyasztotta az otthonról hozott, lassan már madárláttának számító szendvicsét, hogy aztán beszélgetés közben várjuk meg, amíg a többiek is megérkeznek. A visszaúton pedig a vonatkésés miatt problémák adódtak az átszállással, de mindenki épségben ért haza. Számomra viszont még korántsem volt vége a napnak. Már régóta terveztük, hogy az apukával és Hanessel elmegyünk lõni. Aznap este teljesült ez is. Amikor elkezdtünk készülõdni, a családfõ megkérdezte, hogy milyen típusú fegyverrel szeretnék lõni. Mondtam, ha már van lehetõség, akkor mindennel. Nem is gondoltam, hogy ezzel azt idézem elõ, hogy majdnem háromnegyed órán át készülünk. A fegyverek között szerepelt a rendõrségi fegyverhez hasonló a revolver, vadászpuskák, és még egy amerikai stílusú kommandófegyver is. A várostól nem messze lévõ, egy régi sínmenti vámraktárszerûségbõl alakították ki a lõteret, mely igencsak modern. A vitrinekben itt is érmek, kitüntetések, fényképek sorakoztak, köztük több magyar is. A lõtéren sorban kipróbáltuk az összeset, több-kevesebb sikerrel. A vadászpuskákkal már kissé nehezebb volt bánni. Nagy élmény volt számomra, hisz még soha nem adódott ilyenre lehetõségem. Késõ este még átugrottunk a szomszéd osztrák településre tankolni - nemcsak nálunk van ám számolgatás a benzinárakkal - és útközben megnéztük, hol is dolgozott az édesapa, még amikor állt a határ.
A keddi nap volt az utolsó teljes nap Németországban. Ezen a napon csak a magyarok mentek volna Burghausenbe, Európa leghosszabb várába, ám akármennyire kicsi is volt a busz és akármennyire nevettek is rajta, még befért 5 német diák is, így együtt indultunk útnak. A vár egyébként nagyon szép volt, bár a múzeumi részét a többség már kevésbé élvezte, viszont annál szebb volt a kilátás a várépület tetejérõl. Ezután lesétáltunk a városba, ott töltöttünk egy rövid kis idõt, majd hogy mindenki együtt tölthesse a hátralévõ idõt a családjával, hazamentünk. Eddigre már füllesztõ lett a meleg, így közös szervezésben ismét elmentünk a már kicsit sem üres fürdõbe, ahol alig találtunk helyet… Itt még volt idõnk beszélgetni, jól érezni magunkat. Este pedig következett a sajnos kihagyhatatlan búcsúvacsora, ami Passau egyik legmagasabb pontján, egy barátságos kis étteremben volt. Megmutattuk egymásnak kártyatrükkjeinket, majd a szomszédos játszótéren töltöttük el a maradék idõt. Nem maradt más, mint hogy elinduljunk haza, a hegyrõl lefelé jövet még vessünk egy pillantást a kivilágított városra, majd este otthon összepakoljunk… Hazafelé jövet kérdezték meg tõlem, hogy várom-e már a hazautazást. Én pedig úgy gondoltam, hogy nem. Még maradnék.
Miután összepakoltunk még felmentem beszélgetni a családdal, miután Hannes elment aludni (neki ugyanis másnap már tanítás volt) a szülõkkel még fent maradtunk egy darabig, majd miután az apa is elálmosodott, még az anyukával beszélgettünk hajnalig különbözõ témákról, Magyarországról, Németországról, és minden egyébrõl, majd mi is lementünk aludni.
Másnap reggel ugyan onnan, ahova megérkeztünk, indult a busz haza. Mire megérkeztünk a csoport egy része már ott volt. Nehezen ment a búcsúzás, nehezen ment az elválás, mégis el kellett indulnunk, és otthagynunk õket. Otthagyni õket, az emlékeket mégis magunkkal hozni.
Ez alatt a két hét alatt, amit itt töltöttek, és amit mi ott töltöttünk nagy barátságok születtek, jól megismertük egymást, olyan barátokra és ismerõsökre tettünk szert, akikkel kevesen büszkélkedhetnek. Részben szert tettem egy új családra. Most pedig már a következõ találkozást tervezzük.

Nagy Bálint

Vissza a kezdőlapra * Ugrás a lap tetejére

© 2019. Lovassy László Gimnázium, Veszprém